Lázadó nők klubja

„Mi van, ha a legnagyobb csapás valójában egy új kezdet első napja?”

1933, Oxford, Mississippi. A nagy gazdasági válság mindent felfal, a becsületnél pedig csak egyetlen fontosabb dolog van: a látszat. Ebben a fülledt, képmutató kisvárosban fonódik össze három sors: egy tizenegy éves árva lányé, akire a világ rásütötte, hogy „örökbefogadhatatlan”; egy éles eszű, éles nyelvű vénkisasszonyé, aki kölcsönkérni érkezik jómódba házasodott testvéréhez; és egy titkokat cipelő asszonyé, akinek már semmi vesztenivalója. Amikor útjaik találkoznak, olyan vakmerő tervet eszelnek ki, amitől az egész „jóérzésű” város egyszerre kapna szívrohamot – ha tudna róla.

Vigyázat! Egyik pillanatban hangosan megnevettet, majd a másikban legszívesebben ordítanál a fájdalomtól–  mindez sokszor ugyanazon azvoldalom! Stockett fanyar, sötét humora úgy visz át a legnagyobb mélységeken, hogy észre sem veszed, mennyire fáj, amit épp olvasol. A hitelességet adó történelmi keret pedig mindennél nagyobb gyomros: ami a regényben felháborító fikciónak tűnik, az egykor szó szerint törvény volt.

Számomra a történet legfontosabb üzenete, hogy a ránk aggatott címkék – „vénlány”, „gyengeelméjű”, „rossz alma” – soha nem rólunk szólnak, hanem azokról, akiknek kényelmesebb így látni minket. Amikor minden rendszer cserben hagy, amelynek védenie kellene, még mindig felépíthetjük a sajátunkat: egymásból. A választott család nem pótlék – ugyanolyan igazi, mint a vérszerinti.

Lapról lapra ezekre a kérdésekre kerestem a választ:
Ki dönti el, melyik nő „ér valamit” – és milyen jogon?
Anyává a vér tesz, vagy a választás?
Meddig mehetsz el, hogy visszavedd, ami mindig is a tiéd volt?

Meg története darabokra tört, a nők bátorsága összerakott – a végén pedig azzal a ritka, keserédes reménnyel tettem le a könyvet, hogy egyetlen megmentett élet akkor is győzelem, ha a világ nem változik meg egyik napról a másikra.

Yesteryear

Natalie kifelé a tökéletes főállású anya: kovászoskenyér, natúr ruha, ötmillió követő. Belül egy nő, akinek szülés után azonnal futócipőt nyomtak a kezébe, és aki a szülés utáni depresszió csendjében meghozta élete legmagányosabb elhatározását: addig tetteti a tökéletes feleség szerepét, amíg egyszer igazzá nem válik.

Szerethetünk valakit „parancsra” – és bűn, ha az anyai szeretet nem az első pillanatban alakul ki?

Egy reggel 1855-ben ébred, és a történet onnantól egyszerre nyugtalanít és tart fogva – miközben egymás után dönti le a tabukat, amikről hallgatni szoktunk.

A könyv nem gúnyrajz, Natalie nem gonosz, nem is áldozat: egy tragédia hőse, akit megannyi tabut döntögetve a nem rá illő szerep tör össze – testben, elmében, lélekben.

Számomra a legfájóbb gondolat: a vallás és a patriarchátus legpusztítóbb terméke az a hit, hogy a megváltás a férfiak általi elfogadásban rejlik. Ezért formáljuk magunkat kedvesre, alakíthatóra, tisztára az ő igényeiknek, míg végül már az ő szemükkel nézzük és az ő mércéjükkel ítéljük meg önmagunkat.

A történet két csendes igazsággal enged el: aki a megváltását másoknak való állandó megfelelésben keresi, lassan eltűnik a saját életéből – önmagunkat csak saját magunk által kaphatjuk újra vissza.