Lázadó nők klubja

„Mi van, ha a legnagyobb csapás valójában egy új kezdet első napja?”

1933, Oxford, Mississippi. A nagy gazdasági válság mindent felfal, a becsületnél pedig csak egyetlen fontosabb dolog van: a látszat. Ebben a fülledt, képmutató kisvárosban fonódik össze három sors: egy tizenegy éves árva lányé, akire a világ rásütötte, hogy „örökbefogadhatatlan”; egy éles eszű, éles nyelvű vénkisasszonyé, aki kölcsönkérni érkezik jómódba házasodott testvéréhez; és egy titkokat cipelő asszonyé, akinek már semmi vesztenivalója. Amikor útjaik találkoznak, olyan vakmerő tervet eszelnek ki, amitől az egész „jóérzésű” város egyszerre kapna szívrohamot – ha tudna róla.

Vigyázat! Egyik pillanatban hangosan megnevettet, majd a másikban legszívesebben ordítanál a fájdalomtól–  mindez sokszor ugyanazon azvoldalom! Stockett fanyar, sötét humora úgy visz át a legnagyobb mélységeken, hogy észre sem veszed, mennyire fáj, amit épp olvasol. A hitelességet adó történelmi keret pedig mindennél nagyobb gyomros: ami a regényben felháborító fikciónak tűnik, az egykor szó szerint törvény volt.

Számomra a történet legfontosabb üzenete, hogy a ránk aggatott címkék – „vénlány”, „gyengeelméjű”, „rossz alma” – soha nem rólunk szólnak, hanem azokról, akiknek kényelmesebb így látni minket. Amikor minden rendszer cserben hagy, amelynek védenie kellene, még mindig felépíthetjük a sajátunkat: egymásból. A választott család nem pótlék – ugyanolyan igazi, mint a vérszerinti.

Lapról lapra ezekre a kérdésekre kerestem a választ:
Ki dönti el, melyik nő „ér valamit” – és milyen jogon?
Anyává a vér tesz, vagy a választás?
Meddig mehetsz el, hogy visszavedd, ami mindig is a tiéd volt?

Meg története darabokra tört, a nők bátorsága összerakott – a végén pedig azzal a ritka, keserédes reménnyel tettem le a könyvet, hogy egyetlen megmentett élet akkor is győzelem, ha a világ nem változik meg egyik napról a másikra.