Jó reggelt, hogy vagy?

Olyan ez a könyv, mint egy tánc: minél tovább nézi az ember, annál jobban rabul ejti. Egyre mélyebbre ránt, mint egy örvény. Aztán egyszer csak kivet a mélyéről. Felkavaró érzéseket és zsigerekig hatoló kérdéseket hagyva maga után.

Gyönyörű szerelmes levél a művészetnek és a kultúrának, tele utalásokkal: Pas de Quatre, Melancholia, Wagner, mitológiai nevek, csillagképek. Aki felismeri őket, annak egy rejtett réteg nyílik meg a sorok mögött. De aki nem, az is ugyanúgy belefeledkezhet.

Egy enyhe autizmussal élő táncművész története. Juno mindig is kívülről nézte a világot. Figyelte, meg akarta érteni. Utólag minden a helyére kerül: a számolás, a csillagok iránti szenvedély, a tapintatnak nevezett hazugságok. Regény a társadalomról, az öregedésről, a párkapcsolatokról. Használatról és kihasználásról. Nem feminista könyv, mégis számomra különösen erős benne a női hang.

És végig ott vibrál a kérdés: meg tudja-e húzni a határt egy erős erkölcsi tartású nő, aki éjszakánként szórakozásból átveri a szerelmi csalókat, és azt hiszi, ő csak megfigyelő? Vagy észrevétlenül ő is belesodródik egyikük bűvkörébe? Ki használ ki kit? Hol ér véget a játék, és hol kezdődik a vágy?

Hihetetlenül beszippantott. Olvasás közben végig volt bennem valami nyugtalanító, kicsit beteges érzés, mint Caroline Kepnes You-sorozatánál: mintha a válla fölött lesnék bele valaki éjszakai üzeneteibe. Mégis gyönyörű volt, és ezernyi kérdéssel engedett el.

Azt hiszem, ilyenek a valóban jó könyvek: nemcsak sokáig bennünk élnek, hanem minden olvasó lelkében más kérdést ébresztenek. A zene elhallgat, a tánc véget ér, de a mozdulat még sokáig ott lebeg a csendben.